A vörös selyemmel borított ágyon hasaltam lábaimat lóbálva, mint egy ötéves forma kisgyerek. Csak éppen a hajam nem volt két copfba fogva. Érdeklődő tekintettel figyeltem Luciant, amint járt-kelt a szobában, fürdőben.
- Miről tanácskoztatok?
- Igazából nem mondanám, hogy nagyon tanácskoztunk. Sokkal inkább tekintem ezt az ülést meghívásnak, mintsem valódi megbeszélésnek.
- Meghívás? – Mégis miféle meghívás érheti az embert/vámpírt egy ülésen?
- A Király be kívánja mutatni új aráját az arra érdemeseknek.
- Ez lefordítanád embernyelvre?
- A Király összehívta a Tanácsot, hogy minden Nemest párjával együtt meghívjon egy bálra, ahol megismerhetjük legújabb menyasszonyát. A bál egy hét múlva esedékes a Nagy Kastélyban.
- Gondolom nem poénból Nagy Kastély a neve – mormoltam magam elé, de biztos voltam benne, hogy Lucian is hallotta. – Egyébként olyan igazi, régimódi, abroncsszoknyás estély lesz?
- Hát… hogy őszinte legyek, szerény véleményem szerint a hölgyek valami sokkal divatosabb öltözékben jelennek majd meg, mint az abroncsszoknya. Igaz, hogy vámpírokká váltak, de ettől függetlenűl ugyanúgy szeretnek öltözködni és követni az éppen aktuális divathullámot, mint az emberek egy része.
- És a menyasszony? Láttad már? Tudod, hogy kicsoda?
- Legjobb tudomásom szerint még senkinek sem volt szerencséje az ifjú hölgyhöz, ugyanis a Király a legnagyobb odaadással óvja a kíváncsi szemek elől.
- Wow, ennyire nagy szám lenne a csaj? – lepődtem meg. Most vagy a vámpírlányka ennyire különleges, hogy egészen a bálig senki sem láthatta a vőlegényen kívül, vagy a vőlegény ennyire…ennyire nem is tudom, milyen. Talán féltékeny vagy önző.
- A mi társadalmunkban elég nagy dolog, ha valaki a Királyhoz tartozik.
- Értem. Végülis ez logikus, csak nekem kicsit erős, hogy egészen eddig még senki nem láthatta, de mindegy is. Említetted, hogy a hölgyemény a legújabb ara. Mégis hanyadik? – kérdeztem szórakozottan.
- Nem akarod tudni – ült le mellém Lucian az ágyra.
- Na, de mégis! Második? Harmadik?
- Tizedik.
Lábaim megálltak a mozdulat közepén. Minden Pokol! Az uszkve száz évente egy feleség, akik minden jel szerint egy idő után felesleggé váltak. Gyanítom, egyikük sem embernő volt, vagyis természetes elhalálozásról szó sem lehet. És lehet, hogy addig jó nekem, míg nem tudom, mi történt az előző kilenccel. Minden esetre ennyit a vámpírok híres-neves hűségéről.
- Nem szeretem ezt mondani, de én megmondtam.
Lucianre fordítottam a tekintetemet, arcán féloldalas mosoly játszott.
- Te is ilyen rendszereséggel váltogattad a nőidet? – Jól van! Nem tehetek róla! Ez csak úgy kicsúszott… - Tudod mit? Inkább nem vagyok rá kíváncsi – előztem meg a választ és felültem.
Lucian még mindig mosolygott. Egyik kézfejével lágyan végigsimította az arcomat.
- Látom, gyorsan tanulsz, nohla.
Készülőben lévő kitörésemet egy hosszú és mély csókkal tette semmissé. Jobb kezét a tarkómra csúsztatta és lágyan hanyatdöntött, miközben ajkai folyamatosan az enyémekkel játszottak. Bal kezével meglazította a köntösöm övét és belemosolygott a csókba.
- Mi ilyen vicces? – kérdeztem levegő után kapkodva.
- Semmi – kaptam apró puszikat a nyakamra is. – Csak elképzeltelem, milyen gyönyörű is leszel estélyiben és…
- Ho-hó! Lassan a testtel, haver! – tettem mindkéz kezemet Lucian mellkasára és eltoltam magamtól, hogy az egész arcát láthassam. Nagyon fel volt dobva és nem tagadom, mikor megláttam azokat a bizonyos villanásokat a szemeiben, amik semmi jót nem ígértek, legalábbis számomra, komolyan megijedtem. – Nem.
- Ugyan, ne aggódj! Aminee biztos segít majd neked…
- Affelől szemernyi kétségem sincs, hogy Aminee segítene, de a válaszom akkor is nem. Határozott nem! – toltam még távolabbra vámpíromat.
- De miért? – hervadt le kissé a mosolya.
- Mert nem őrültem meg! Nem fogok egy vámpírokkal telezsúfolt helyre menni.
- Csak erről van szó? – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mintha csak valami pincurka ellenérvvel hozakodtam volna elő. Pedig szerintem ez minden, csak nem picurka!
- Ez talán nem elég? – értetlenkedtem.
- Hiszen ez csak egy bál, amire úgy jönnél, mint a kísérőm, mint a párom, nem pedig mint elemózsia vagy Vadász. Ezeken az estélyeken senki nem bánthat senkit, mert ezek a törvényeink.
- Az egy dolog, hogy mit mondanak ki a törvényeitek és esetleg még be is tartjátok őket, de én nem tudok változtatni azon, ami vagyok. Én vagyok a Vadász és nem hiszem, hogy a vérszívó haverjaid tárt karokkal fogadnának a partin.
- De a párom is vagy és ezellen nem tehetnek semmit, el kell fogadniuk, és mivel a Tanácsnak nincs ellened kifogása, nekik sem lehet.
- Nem, ebbe nem megyek bele – másztam volna ki az ágyból, de Lucian visszarántott és éppen csak annyira rám nehezedett, hogy nem tudjak menekülni.
- Kérlek, nohla! – nézett mélyen a szemembe. – Kísérj el engem a bálba – suttogta a számba. – Kérlek – kezdte finoman harapdálni alsó ajkamat, majd finom, kényeztető csókokkal haladt lefelé a nyakamon egészen a kulcscsontomig és vissza.
- Nem – leheltem elfúló hangon. – Ez csalás – kezdtem levegő után kapkodni.
- Micsoda? – mosolygott a nyakamba miközben kezeit becsúsztatta meglazult köntösöm alá.
- Ne csináld ezt, hagyd abba – suttogtam két sóhaj között, miközben éreztem, hogy teljesen lehámozza rólam a köntösömet.
- Talán nem esik jól?
Mind a ketten tudtuk, hogy ismét az én akaratom vesztett az ő csáberejével szemben, szóval hiába is hazudtam volna, semmit nem értem volna el vele.
- Ellenkezőleg. Nagyon is jólesik, de így nem vagyok képes tisztán gondolkodni – vallottam be hangosan is.
Lucian lehelletfinoman végighúzta jéghideg ujjait tűzforró bőrömön, a melleim között, mire fel elfelejtettem levegőt venni.
- Az a cél. Szóval? Mi a válaszod? – csúsztatta egyre lejjebb a kezét.
- A francba is! Ezért egyszer még nagyon megfizetsz.
- Ezt igennek veszem – hatolt belém ujjaival és száját számra tapasztva nyelte magába kéjes sikolyomat.
Fél év. Hat hosszú hónap telt el azóta, hogy hátat fordítottam a barátaimnak. Vagyis, ha pontosabb akarok lenni, mióta megbántottam és elüldöztem őket magam mellől, hogy biztonságban legyenek. Lehet, nem ez volt éppen a legjobb és legbarátságosabb módja, de a célomat elértem és ez az, ami igazán számít. Még ha súlyos árat kellett is fizetnünk, a biztonságuk számomra mindennél fontosabb volt. És eddig bevállt a tervem, hiszen még semmi bajuk nem esett és talán mára már engem is elfelejtettek. És hogy honnan tudom, hogy nem kerültek bajba? Titokban figyeltem őket, vigyáztam rájuk, amikor csak tudtam. Na igen. Azt hiszem ez elég sokat elárul arról, mennyire fontosak számomra még mindig.
De persze rajtam kívül Adam is óvta őket úgy, ahogy megígérte. Ugyanúgy féltette őket, mint én. Többek között, miután kiléptem az életükből, megígértette velük, hogy nem keresik a bajt és nem próbálnak meg előkeríteni engem sem. Egyiket sem tették. Ahogy figyeltem őket az elmúlt hónapokban, simán ment nekik a veszély nélküli élet. A nélkülem való élet. Sikeresen elértem, amit akartam és akár bulit is rendezhetnék ennek örömére. De nem fogok. Mondhatni ez egy keserű győzelem volt. Részben nyertem, részben veszítettem. Még most is érzem a hiányukat, de megtanultam, hogyan élhetek ezzel az űrrel.
Adam mindamellett, hogy óvta Chriséket és elhitette velük, mit sem tud a hollétemről, információkat osztott meg velem a fél éve aktuális problémámmal kapcsolatban. Lucian igen erőteljesen ráhangolódott Adam frekvenciájára, szóval ha talált valami újdonságot, bármilyen apró és jelentéktektelennek tűnő dolgot is, csak gondolnia kellett rá. Lucian vette az adást, átadta nekem a fülest és én abban a pillanatban indulatm a város egyik legeldugottabb sikátorába. A módszert és a helyet a legutolsó nagy lelkizős-színtvallós beszélgetésünk alkalmával találtuk ki. És mai napig remekül működik a rendszer. Az elején még lefutottuk a szokásos tiszteletköröket, mint a „hogy vagy?” és társai, de mára már ezek is eltűntek és csak annyit mondunk egymásnak, amennyit feltétlen muszáj, aztán mindenki megy a saját dolgára. Talán azért is alakult ez így, mert egy- nem akartuk megkockáztatni mégjobban a lebukást, hiszen elméletileg mi nem is beszélünk egymással sőt, régen a pokolba kívánjuk a másikat és kettő- a Nagy beszélgetés óta nem nagyon tudjuk, mit is mondhatnánk egymásnak. Nos, igen, a viszonyunkat még nem sikerült teljesen behatárolni. Nem igazán érezzük még az új határvonalakat, hogy úgy mondjam, és nem akarjuk sem a másikat sem magunkat kellemetlen helyzetbe hozni egy-egy rosszul irányzott kérdéssel. Furcsa, hogy egy kapcsolat mennyire meg tud változtatni egy másikat. Félelmetes.
Mióta Adam kirakott, Luciannél lakom a saját „kis” szobámban. Bár mondjuk ezt csak akkor használom, mikor csendre és magányra vágyom. De tulajdonképpen életem java részét Luciannel és Aminee-vel töltöm. Igen, ő is ideköltözött. Tulajdonképpen azon a bizonyos ülésen semmi említésre méltó nem történt. A Tanács minden tagja ígéretett tett nekünk, hogy amint megtudnak valamit az üggyel kapcsolatban, azonnal értesítenek. Azóta sem láttam egyiküket sem, kivéve persze Aminee-t. Ennek tulajdonképpen örültem is, mert őszintén be kell vallanom, eléggé kényelmetlenül éreztem magamat míg itt voltak. Viszont idegesített is a dolog, mert nem sokkal jutottunk előbbre a jelemet illetően. Hiába mozgatott meg Adam is minden követ, amit tudott, nem sok olyan információval szolgálhatott, ami tényleg hasznos lett volna. Javarészt csak mesék, feltevések, pletykák.
Aminee azt mondta fél éve a tanácskozás befejeztével, hogy itt marad velünk és segít, ahol csak tud, persze akkor, ha megengedjük. Igen, nem csak Lucian véleménye érdekelte. Számított neki az is, amit én akarok. És tudom, ha nemet mondtam volna, nem sértődött volna meg, csak szimplán tudomásul veszi és elmegy haza a családjához. Persze egyikünk sem bánta, hogy Aminee velünk marad. Sőt, szerintem Lucian kifejezetten örült is a dolognak. Így soha nem kellett felügyelet nélkül hagynia és akadt valaki rajta kívül, akivel beszélgethettem. Azt hiszem, ez a fél év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, Aminee nagyon jó barátnő. Először csak egyszerűen jól esett, hogy van egy velem azonos nemű lény is, akivel csacsoghatok, ha rám jön az ötperces roham. Én nagyon szeretek Luciannel is beszélgetni, de van, hogy az ember inkább a saját neméből valakivel osztaná meg a mondandóját. Aztán később ráeszméltem, hogy ugyanúgy meg tudok nyílni előtte is, mint Chris, Josh és Lucian előtt. Türelmesen hallgatott, amikor meséltem neki magamról és akkor is, amikor éppen panaszkodhatnékom volt. Ha szomorú voltam, mindig próbált felvidítani és ha nem ment neki, akkor vígasztalt. Elmeséltem neki, miként haragítottam magamra a barátaimat, erre ő teljesen őszintén elmondta, hogy ő is ezt tette volna a helyemben, ha ilyen barátai lettek volna és hogy hisz benne, meg fognak nekem bocsátani. Nagyon szerettem és egyáltalán nem bántam meg a döntésemet azzal kapcsolatban, hogy ide költözzön-e vagy sem.
Mivel Aminee is egy vámpírklán feje volt, néha-néha kénytelen volt hazamenni, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Úgy tudom, valami Greg nevű fazonra bízta a klánját, aki tényleg remekül végezhette a dolgát, mert nagyon ritkán kellett csak elmennie. Soha nem maradt sokáig, de mindig hiányzott.
Sajnos a múltjával kapcsolatban nem tudtam meg sok újat, csak olyan apróságokat, hogy 1812-ben született, a szülei katolikusok voltak, nem volt testvére és az eredeti neve Marie volt. Viszont a történetet, ami összeköti Luciannel, még nem hallottam, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá. Mikor megkértem, mesélje el nekem, mindig kitért a válesz elől olyanokkal, hogy „most nem alkalmas”, meg „most nem én vagyok a fontos, hanem te”. Nem erőltettem. Ha akarja, majd elmeséli.
Persze nem is én lettem volna, ha nem próbálkozom be a kiskapukkal. Luciant is próbáltam faggatni ezzel kapcsolatban, de ő azt mondta, ez inkább Aminee története, mint az ővé, szóval ha Aminee majd úgy érzi, itt az ideje, hogy elmesélje, akkor el is fogja. És itt adtam fel.
Lucian még mindig aggódott a jelem miatt és őszintén mondom, hogy én is, de eddig semmi sem történt. Egyszerűen csak még mindig ott volt, ahol volt. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ami elmúlni készül.
Még aktiválatlan vagyok, hogy úgy fogalmazzak, de mindannyian tudjuk, bármikor hívhatnak. És még mindig nem sejtjük, hogy ki lesz az, aki élesít. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem a Tanácsban kell keresgélnünk. Legalábbis a Király állítása szerint. Mivel a Király képes vámpírokon is alkalmazni a képességeit és nem mellesleg gondolatok olvasásával is el szokta ütni az időt, Lucian megkérte vizsgálja meg a Tanács összes tagját, hallgasson bele a gondolataikba olykor-olykor, hogy kizárhassuk ezt a lehetőséget. Mai napig nem tudom, hogyan adta ezt be a Királynak, vagy mit kellett ezért cserébe fizetni, mert ugye semmi nincs ingyen még a vámpírok köreiben sem. Abban reménykedtünk és reménykedünk mai napig is, hogy a tettes egyszer csak elszólja magát, el akar majd hencegni valakinek a tettével, de eddig nem jártunk sikerrel. Felvetettem az ötletet, hogy avassuk be kicsit jobban a Királyt, hátha tud nekünk segíteni, de Lucian hevesen tiltakozott ellene. Azzal érvelt, hogy ha a segítségét kérjük, borsos árat kell majd fizetnünk érte. És nem tudhatjuk mi lesz az.
Szóval a problémák egyre csak halmozódnak, megoldás nincs és most még itt van ez a nyavalyás bál is. Nagyon nem hiányzott ez nekünk. A gond csak az, hogy egyedül vagyok a véleményemmel. Aminee és Lucian szerint igenis erre van szükségünk. Egy kis kikapcsolódásra. Én ugyan felvilágosítottam őket, amilyen szerencsével engem megáldottak, tuti, hogy abban a pillanatban, amint kicsit is megpróbálnék kikapcsolni – mondjuk ez egy halom Nemes vámpír társaságában aligha fog menni, de azért tételezzük fel – rögtön a nyakamba szakadna minden gond. Erre ők egyszerűen csak lehurrogtak, hogy ne legyek már ennyire pesszimista. Utálom azt mondani, hogy „én megmondtam”,de ha történik valami, és miért ne történne, és én is élve kerülök ki a kutyagumiból, élvezettel fogom kiejteni ezeket a szavakat a számon.
Miközben ezen agyaltam, Aminee az utolsó hullámcsatot is beletűzte a hajamba. Egy nagy pipereasztal előtt ültem Aminee szobájában és amióta a hajamat kezdte babrálni, most először néztem meg magamat a tükörben. Aminee egy órán keresztül – legalábbis én így éreztem – küzdött a hajammal, de megérte. Első ránézésre és teljesen laikus szemmel azt mondtam volna, hogy össze-vissza, de stílusosan tűzte fel a hajamt úgy, hogy egy-két tincset kifelejtett, amik most itt-ott lógta csigába göndörítve. Határozottan tetszett a látvány, bár nem fogok rászokni.
- És akkor most jöhet a smink – jelentette ki Aminee vidáman és már nyúlt is a hatalmas sminkesbőröndje felé.
- Micsoda? – kerekedtek el a szemeim és a tükörből próbáltam elkapni barátnőm pillantását. – Sminkről nem volt szó! – tiltakoztam.
- Ugyan, ne butáskodj már! – fordított maga felé a székben és máris valami pamaccsal kezdte babrálni az arcomat. – Ez csak egy kis festék. Csupán kiemeljük vele például a szemeidet és a szép ajkaidat.
- De én nem akarok mindenféle vackot kenni az arcomra!
- Nem is te fogod rákenni és ezek egyáltalán nem vackok. Minőségi termékek – nyúlt a szemceruzáért.
- Ne közelíts azzal a szememhez! – próbáltam meg hátrább húzódni a széken.
- Nézd, Lily! Ez csak egy szerencsétlen szemceruza. Nem fog megenni és a szemedben sem tesz semmi kárt, ha nyugton maradsz, amíg kifestelek. Ígérem, nem csinálok semmi különlegeset, csak egy kis egyszerű sminket kreálok neked.
Még mindig nem akaródzott rábólintani erre az egészre és ezt Aminee is látta.
- Na jó. Akkor egyezzünk meg abban, hogy ha nem tetszik, lemoshatod. Oké?
- Azt hiszem, úgy sincs nagyon más választásom.
- Nagyon jól hiszed. Na, most már ezt is megbeszéltük, szóval kérlek, ülj nyugodtan és próbáld meg követni az instrukcióimat. Akkor talán nem fogom kiszúrni a szemed a ceruzával.
Na ez bíztató. Jó, persze, tudtam én, hogy csak azért mondta, hogy nyugton maradjak a fenekemen, de bevált. Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy akár körtáncot is lejthetnék, Aminee a vámpírreflexeinek köszönhetően nem nyomná ki a szemeimet és lazán ki tudna festeni, de ezt az elméletet nem most akartam tesztelni.
Kb. öt perc elteltével Aminee felszólított, hogy csukjam be a szememet és ne lessek. Kicsit berezeltem. Ennyire szörnyen festenék?! De azért megtettem, amire kért. Éreztem, hogy visszafordít a tükör felé.
- Oké. Mostmár kinyithatod! – mondta csilingelő hangon.
Követtem az utasítást és lassan, félve kinyitottam a szemeimet. Megdöbbentett a látvány és a jó értelemben. Aminee valóban betartotta a szavát és egy nagyon egyszerű, de annál szebb sminket kaptam. Én nem tudom, hogyan csinálta, ugyanis nem nagyon konyítok a sminkekhez, révén, hogy soha nem tartottam rá igényt, de a szememim, mintha nagyobbak lettek volna és a szemhéjpúderrel együtt még kékebbé varázsolta volna őket. Az ajkaimra egyszerű átlátszó szájfényt kent. Soha nem hittem volna, hogy mi mindenre képes pár ceruza, púder és szájfény. Ahogy néztem magamat a tükörben, olyan volt, mint amikor egy olyan embert bámulsz, akiről tudod, hogy ismered valahonnan, de azt nem tudod, honnan. Furcsa volt.
- Pirosítót nem tettem fel. A bőröd majdnem olyan sápadt, mint a miénk és talán így kicsit jobban el tudsz majd vegyülni a tömegben – magyarázta Aminee.
Ez jó vicc. Elvegyülni a vámpírok között. Ezt ugyan kétlem, ugyanis Vadász is vagyok meg ember is. Vér folyik az ereimben, dobog a szívem és hasonlók. Nem hiszem, hogy lesz olyan vámpír, aki ne venné ezeket észre. De nem szóltam egy szót sem.
- És egyébként is – fűzte még hozzá. – jól áll neked a sápadtság.
Ezt most bóknak kéne vennem?
- Gyere – ragadta meg a kezemet és elkezdett húzni maga után.
- Hová megyünk?
- A szobádba. Amíg fürödtél kiválasztottam neked egy ruhát. És már csak az maradt hátra, hogy azt és a hozzá tartozó cipőt segítsek felvenni.
- De ugye semmi extra? – kérdeztem félve.
- Soha semmi pénzért nem vetetnék fel veled extrémebb ruhát, mert tudom, nem éreznéd jól magadat benne. És ha nem érzed jól magad egy ruhában, akkor legyen is az akarmilyen szép, nem neked való. Szóval én egy igazán hozzád illő ruhát választottam – nyitotta ki a szobám ajtatját és kattintotta fel a villanyt.
A gardróbom ajtaja tárva nyitva állt és ott lógott rajta egy hosszú, mélykék ruha, a ruha alatt pedig a hozzá illő mélykék cipellő. Nem tudom, Aminee-nek hol kezdődik az extrém, de nekem ez a ruha meg a cipő már határozottan annak számított.
A ruha körübelül a földig érne ha felvenném és a kivágása… szerintem a köldökömig is leérne. Magával azzal, hogy nyakbaakasztós még nem is lett volna különösebb problémám, na de a dekoltázsa! Ki vesz fel ilyen ruhát? Valószínüleg olyan nő, aki szereti mutogatni az ikreit. Nos, én nem szeretem.
A cipő volt a másik fele. Legalább nyolc centi magas tűsarka volt! Más problémám nem volt vele. Egyébként egy sima belebújós cipő, némi hímzett mintával.
- Én ezt nem veszem fel – tiltakoztam.
Aminee a szemét forgatta.
- Soha nem szerettem mutogatni a melleimet, és soha nem volt még ilyen magas, és vékony sarkú cipő a lábamon. Biztos pofára esnék benne – érveltem kissé hisztérikus hangot megütve.
- Bízz bennem, Lily. A hajadat és a sminkedet is megcsináltam úgy, hogy elnyerje a tetszésedet. Ha csak rajtam múlt volna, nem ilyen hétköznapi sminket teszek fel. Megértettem azt is, hogy nem szereted az olyan dolgokat, amik kissé eltérnek a megszokott formától és pont azért választottam ezt a ruhát, mert ez egy egyszerű, de ugyanakkor nagyon szép és elegáns darab. Tudom, hogy jól fog állni rajtad.
- És a cipő miatt se fájjon a fejed. Hipp-hopp megtanulsz benne járni. Nem nagy ügy.
Mivel amúgy sem lett volna nagyon más választásom, sóhajtottam egy nagyot és bólintottam.
- Akkor essünk túl rajta.
Aminee rám mosolygott és elkezdett öltöztetni és meg csak álltam, mint egy próbababa. Mikor teljesen elkészültem, Aminee hátrált pár lépést, hogy jól megnézhessen magának.
- Tökéletes – jelentette ki határozottan és boldogan. – Meseszép vagy.
- Valóban? – kérdeztem kissé félénken.
- Nézd meg magadat a tükörben.
Úgy tettem, ahogy javasolta. Felemeltem a szoknyám elejét, hogy ne essek orra és kicsit bizonytalan léptekkel indultam a tükör felé. Mikor megláttam magamat, ma már sokadszorra kerített hatalmába az érzés, hogy én vagyok az, de mégsem. A ruha kivágása annyit engedett látni melleimből, ami még ízléses volt és a alja pont a földet söpörte a magassarkúnak köszönhetően, a mélykék szín pedig csak még jobban kiemelte bőröm fehérségét.
- Miközben sétálsz, a ruhádat nem kell felemelni, nem fogsz elesni benne – lépett mögém Aminee. – Gyönyörű vagy. És effelől ne legyenek kétségeid.
- Köszönöm – fordultam felé és megöleltem.
- Nagyon szívesen – viszonozta a gesztust. – Akkor most én megyek is és magamra kapok valami göncöt. Nemsokára találkozunk – bontakozott ki az ölelésemből és már el is tűnt a szobából.
Visszafordultam a tükör felé és tovább csodáltam a látványt. Furcsa volt magamat így látni. Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer így fogok kinézni. Csak az a hülye jel hibázott. A ruha egyáltalán nem takart belőle semmit én pedig nem feltétlen akartam közszemlére bocsájtani. Viszont eltűntetni sehogy nem tudom, ha leragasztom az meg nagyon idiótán néz ki. Na mindegy.
Nagyon elmerültem a tükörképemben, így amikor megéreztem, hogy két kar öleli át hátulról a derekamat, nagyot ugrottam.
- Csak nem megijesztettelek? – suttogta Lucian a fülembe.
- Csak… egy… egy kicsit – hebegtem zavarodottan. Tudtam, hogy a vámpíroknak nincs tükörképük, de most a saját szememmel meg is győződhettem róla. A tükörből ugyanis még mindig csak az én képmásom bámult vissza.
- Gyönyörű vagy – súgta és fimona megpuszilta a nyakam ép felét.
Megremegtem és ezt Lucian is érezte.
- És kívánatos – kaptam még egy csókot a nyakamra.
Mielőtt bármit reagálhattam volna, Aminee jelent meg az ajtóban.
- Én elhiszem, hogy ennyire szeretitek egymást, de erre most nincs időnk – mondta tetetett rosszallással a hangjában, de közben mosolygott.
Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. Gyorsan lehajtottam a fejemet és Lucian mellé léptem.
- Kint várlak titeket – mondta Aminee.
Lucian felém fordult és felemelte a fejemet.
- Gyönyörű vagy – mondta újra.
- Köszönöm – suttogtam félénken. – De ezt már mondtad.
- És nem győzöm elégszer mondani – mosolygott majd lágyan megcsókolt. – Gyere, mennünk kell – kulcsolta össze ujjainkat. – Ha most azonnal nem indulunk el, Aminee visszajön és egyesével cipel el minket a Nagy Kastélyig.
- Akkor induljunk. Ne várakoztassuk tovább!
Lucian helyeslően bólintott és elindultunk kifelé a szobából. Féltem az előttünk álló estétől. Annyi rossz dolog történhet és annyi galibát okozhatok Luciannek ezzen az egy estén, amit akár élete végéig sem tud majd helyre hozni.
- De ugye nem kell sokáig maradnunk? – kérdeztem hirtelen.
- Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Az igazság viszont az, hogy ebben nem nagyon reménykedem.
Komoly félelem költözött a szemeimbe, amit ő is észrevett.
- Csak mosolyogj és ne beszélj sokat. És lehetőleg ma éjjel ne ölj meg senkit.
Csodálkozva húztam fel a szemüldökömet.
- Azért, ha valaki rámtámad csak védhetem magamat. És nem mellesleg szerinted képes vagyok ilyen ruhában és cipőben vámpírt ölni? – mutattam az említett ruházati cikkekre. – Egyébként is, társaságban nem szokásom gyilkolászni.
- Soha nem tudom, mit fogsz tenni, hogyan reagálsz majd dolgokra. Bármire képes vagy.
- Ezt most bóknak szántad vagy sértésnek?
- Egyértelműen bóknak – villantotta rám legelbűvölőbb mosolyát.
